Tornádó tört ki egy tavaszi napon Texasban. A legtöbb ember lement a viharpincéjébe, nekünk azonban nem volt. Különben sem tudtam volna elhagyni az ágyat, majdnem teljesen béna voltam. Nagy félelem fogott el. Ha a tornádó lesújt, akkor az én sarki szobámat éri először, mert abból az irányból jött a szél. A ház meg beomlik pont ott, ahol én vagyok! Elkeseredésemben, és anélkül, hogy arra gondoltam volna, hogy megtehetem-e vagy sem, azt mondtam: „Drága Uram, én a Te gyermeked vagyok. Amikor a tanítványaid már majdnem elsüllyedtek, felébresztettek Téged és azt mondták: ‘Nem törődsz vele, hogy elveszünk?’ Te pedig igenis törődtél velük. Felkeltél és megdorgáltad a szelet. Én tudom, hogy Te nem akarod, hogy elvesszek, de én nem tudok innen kikelni. Itt vagyok ezen az ágyon, ez a fal meg mindjárt rám omlik. Ezért én most megdorgálom ezt a vihart Jézus nevében!” Egy szempillantás alatt elállt a vihar. Lecsendesedett. Én meg örvendeztem. Akkor még nem ismertem ezt a hatalmas igazságot a hívő hatalmáról. Véletlenül rábukkantam, és alkalmaztam, anélkül, hogy igazán tudtam volna, mit is teszek. Isten azonban azt akarja, hogy kinyilatkoztatást kapjunk az Ő Igéjének az igazságáról, hogy megértsük, mi az, ami hozzánk tartozik, és azt használjuk is az életünkben.