Egy úttörő pünkösdi misszionáriustól hallottam az esetet. Az egyik szomszédos törzs elrabolt egy kislányt abból a törzsből, ahol ő szolgált. A törzs tagjai tudták: ha nem kapják vissza sötétedés előtt, sohasem fogják látni. Így egy bennszülött tolmáccsal útrakelt a dzsungelen keresztül az emberrablók falujába. Mindenféle ajándéktárgyat vittek magukkal és alkudoztak a törzsfőnökkel a lány kiadásáról, közben azonban éjszaka lett. Mivel éjszaka nem tudtak haladni a dzsungelben, kénytelenek voltak az emberrablók falujában maradni. A földön aludtak egy nádkunyhóban. Másnap dobok ébresztették őket. A tolmács azt mondta: a dobok azt jelentik, hogy meg fogják ölni őket. A törzsfőnök úgy döntött, hogy megtartja az ajándéktárgyakat is meg a lányt is. Hallották is amint az ellenséges bennszülöttek jönnek értük. Letérdeltek, imádkoztak és átadták magukat Istennek. Majd a misszionárius azt mondta: „Ne várjuk meg őket. Menjünk ki. Én megyek előre.” Csukott szemmel kilépett és várt. Az eltelt pár perc örökkévalóságnak tűnt a számára. Egy suhintással le tudták volna vágni a fejét. Ehelyett azonban jajgatást és nyögéseket hallott. Amikor odanézett, a bennszülöttek valamennyien arccal a földön voltak. „Ezek ‘isten’-nek neveznek téged – mondta a tolmács – Azt mondják, hogy amikor kiléptél, két óriás jött veled fehér ruhában, a kezükben hatalmas karddal.”