Egy keddi napon gyógyultam meg. A rákövetkezõ szombaton bementem a városba és véletlenül összetalálkoztam az egyik barátommal. Azelõtt kebelbarátok voltunk. Az alatt a tizenhat hónap alatt, amíg fekvõbeteg voltam, egyetlen egyszer látogatott meg. Ugyanaz a régi ember volt õ, mint azelõtt, én azonban addigra új teremtéssé lettem. Nevetgélve emlékeztetett engem azokra, amiket valamikor együtt követtünk el. Rámutatott az utcán az egyik boltra:
— Emlékszel, amikor éjjel… — és felidézte, ahogy én felfeszítettem a zárat, hogy a srácok bemehessenek cukorkát lopni. Olyan képet vágtam, mintha nem tudnám, mirõl beszél. (Jól emlékeztem én arra, ami történt, csak fel akartam használni ezt az alkalmat, hogy bizonyságot tegyek neki.)
— Most meg mi bajod? Úgy csinálsz, mintha nem is emlékeznél, pedig te voltál a bandavezér — mondta végül.
— Pajtás, az a srác, akivel te ott voltál aznap este, meghalt
— válaszoltam én.
— De te nem haltál meg! Tudom, hogy majdnem meghaltál, de nem vagy halott! Itt ülsz!
— Na igen, mondtam, de te csak azt a házat látod most, amiben élek — a testemet. Az a belsõ ember, aki megengedte a testnek, hogy feltörje a zárat, már nem él. Ez a belsõ ember most már egy új teremtés lett a Krisztus Jézusban.