Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten
és emberek elõtt mindenkor.
– APOSTOLOK CSELEKEDETEI 24,16
Röviddel azután, hogy üdvözültem és meggyógyultam,
visszamentem a középiskolába. Nem tudnám pontosan
megmondani, hogy történt – a családunkban ugyanis
senki sem káromkodott – egy szomszédunktól, aki úgy
káromkodott, mint a vízfolyás, rámragadt ez. Így eshetett
meg, hogy az iskolában azt mondtam az egyik fiúnak: „A
pokolba is…” Abban a pillanatban, hogy ezt mondtam –
pedig akkor még semmit sem tudtam a Szellemmel teljes
életrõl – a szívemben azt mondtam: „Ó, drága Istenem,
bocsáss meg nekem!” Ki vádolt engem? A Szent Szellem?
Nem. A saját szellemem volt az: új teremtés – új teremtmény, új ember nem beszél így. Az megeshet, hogy a
hústest továbbra is olyasmiket akar tenni, amiket szokott,
úgy beszél, ahogy megszokta, neked azonban meg kell
‘feszítened’ a hústestedet. Annak pedig az a legjobb módja,
hogy minden problémát azonnal a felszínre hozunk. Én ezt
tettem, amikor rájöttem, hogy káromkodtam. Nem vártam
addig, amíg „bûnbánatra indulok.” Azonnal megkértem az
Urat, bocsásson meg nekem. A fiú, akinek ezt mondtam,
akkor épp’ nem volt ott. Megkerestem és megkértem, hogy
bocsásson meg nekem. Õ azt mondta, hogy észre sem vette,
mit mondtam; hozzá volt szokva az ilyen beszédhez. Én
azonban tisztázni akartam a dolgot Istennel és vele is.