Röviddel azután, hogy üdvözültem és meggyógyultam, visszamentem a középiskolába. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy történt – a családunkban ugyanis senki sem káromkodott – egy szomszédunktól, aki úgy káromkodott, mint a vízfolyás, rámragadt ez. Így eshetett meg, hogy az iskolában azt mondtam az egyik fiúnak: „A pokolba is…” Abban a pillanatban, hogy ezt mondtam – pedig akkor még semmit sem tudtam a Szellemmel teljes életről – a szívemben azt mondtam: „Ó, drága Istenem, bocsáss meg nekem!” Ki vádolt engem? A Szent Szellem? Nem. A saját szellemem volt az: új teremtés – új teremtmény, új ember nem beszél így. Az megeshet, hogy a hústest továbbra is olyasmiket akar tenni, amiket szokott, úgy beszél, ahogy megszokta, neked azonban meg kell ‘feszítened’ a hústestedet. Annak pedig az a legjobb módja, hogy minden problémát azonnal a felszínre hozunk. Én ezt tettem, amikor rájöttem, hogy káromkodtam. Nem vártam addig, amíg „bűnbánatra indulok.” Azonnal megkértem az Urat, bocsásson meg nekem. A fiú, akinek ezt mondtam, akkor épp’ nem volt ott. Megkerestem és megkértem, hogy bocsásson meg nekem. Ő azt mondta, hogy észre sem vette, mit mondtam; hozzá volt szokva az ilyen beszédhez. Én azonban tisztázni akartam a dolgot Istennel és vele is.