Minden nap ezt mondtam: „Istenem, tégy engem kedvessé minden tanár előtt. Köszönöm neked. Ez már az enyém. Most pedig – mivel bennem van Isten élete és természete – adj nekem tudományt, és minden értelmet és bölcsességet, hogy tízszerte okosabb legyek.” Most nem magammal dicsekszem, azzal dicsekszem, amit Isten adott nekem. Mert betegségem előtt csupán ‘D’, azaz elégséges rendű voltam, és miután újjászülettem és meggyógyultam, én voltam az egyedüli az osztályban, aki minden tárgyból ‘A’-t, kitűnőt kapott. Arra is képes voltam, hogy fogtam a történelem-könyvet (próbára is tettek ezzel), elolvastam egy olyan fejezetet, amit azelőtt sohasem olvastam, és szóról-szóra visszamondtam. És ezt nem azért tudtam megtenni, mert fejlesztettem a memóriámat. Az égvilágon semmit se tudtam az emlékezőtehetség fejlesztéséről. Azért tudtam megtenni, mert a szellememre néztem. A legtöbb hívő sohasem fejlesztette a szellemét úgy, ahogy lehetett volna. Voltaképpen sohasem jártak annak a világosságában, ami mindvégig a birtokukban volt.